photo par http://tortenetekkepekkel.blogspot.fr/2016/10/hajnali-ebredes.html
Attila József:
Sans espoir
Lentement, pensivement…
Enfin l’homme arrive au plateau
Et consent à ce paysage
De tristesse, de sable et d’eau
Sans espoir est sa tête sage.
A mon tour, je veux, m’allégeant,
Tout regarder avec franchise,
L’éclair de la hache d’argent
Dans le fin peuplier se brise.
Dessus la branche du néant,
Mon cœur grêle tremble en silence,
Et les doux astres le voyant,
Les doux astres vers lui s’avancent.
Dans le ciel couleur de fer
Froid et laqué, un moteur vrille
Dans le ciel couleur gris de fer.
Entre mes dents les mots scintillent.
Constellation, silence clair!
Comme une pierre dans le vide
Le passé tombe en moi. Et bleu,
Le temps s’enfuit muet, liquide.
Un glaive brille: mes cheveux.
Une chenille est ma moustache
Sur ma bouche elle va rampant.
Mon cœur est dur, le mot se glace
Mais à qui confier mon tourment?
Reménytelenül
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban…
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – –
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – –
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – –
La Maison Qui Chante 